Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Budapest, maraton – 2009.10.04.

2013.02.03

Lejegyezte: Gyuri, Dunaújváros, 2010.02.04. 

 

Az oldalunkon megénekelt csapat tagjai közül többen lefutották már a maratont. A többiek azonban valamilyen rejtélyes okból nem kívánták részletezni az első maraton élményét, ezzel is kedvet csinálva a látogatóknak eme nemes megmérettetéshez. Az, hogy esetleg megfakult az emlék az lehetséges, de szerintem sok év távlatából is kell lennie legalább egy oldalra való benyomásnak, tanulságnak.

Akárhogy is, mint a legújabb “maratonista” most megragadom az alkalmat, hogy a még szinte friss élményről írjak néhány sort, melyek a hogyan ne és a miért kérdésekre összpontosítanak.
 
Budapest, '56-osok tere, 2009 októberének első hétvégéje.
Érkezés kb fél órával a rajt előtt, csak hogy ne kelljen a hűvös reggelben túl sokat álldogálni. Sikeres parkolás, rajtszám átvétel, öltözés, fiziológiai szükségletek kielégítése, vazelin, bemelegítés. Egyébként ez az ami a fél órába nem fér bele.
Eldördült a startpisztoly. A várva várt pillanat! Magasztos és felemelő érzés, hiszen évek óta készültem erre a pillanatra. Éppen a cipőmet kötöttem - párom arcán látom a feszültséget, mégiscsak izgul -, és azon gondolkodtam, hogy le kellene nyelnem a csokit és valahogy át kellene verekednem magamat a rengeteg bámészkodón hogy egy talpalatnyi rést kihasználva bebújjak a kordonok közötti rajtterületre. - “Menjél már!” - siettet. Bekötöttem, lenyeltem, átverekedtem magam, bemásztam és vártam még kb másfél percet hogy mozgásba jöjjön a tömeg. A futóké és az enyém.
A magasztos érzések helyén kételyek, és erőltetett optimizmus. Először is a szemüvegemet azért le kellett volna tenni, hiszen az eltévedésnek minimális az esélye, a kidörzsölésnek annál nagyobb. Soha nem futottam szemüvegben még edzésen sem, de így nem csak futok hanem várost is nézek! Másodszor, az oké hogy a Városliget fái között hűvös volt, de a dupla pólo talán mégiscsak túlzás lesz. Majd leveszem futás közben, a triatlonban is megbújik a negyedik szám, az öltözés. Harmadszor: az első méterek után éreztem hogy a vazelint nem sikerült egyenletesen és mindig a megfelelő helyre szétteríteni, úgyhogy volt egy kis diszkrét szerelésigazítás a nadrágban a Hősök tere Andrássy út kereszteződésében. Remélem senkit nem botránkoztattam meg. És nyilván folytathatnám még a sort, melyben kételyeimet, félelmeimet, a kudarc esetére magyarázatnak szánt gátló körülményeket vettem számba.
Az volt a legmeglepőbb, hogy minden zavaró tényező ellenére hatalmas öröm volt bennem, hogy végre itt vagyok és megyek és csinálom, amire lélekben hat éve, fizikailag három éve készülök.
Tudtam hogy nem lesz végig fáklyás menet, de az majd fájjon akkor, mindig a következő probléma megoldására koncentráljunk.
Az első húsz kilométerről csak annyit, hogy azon megfelelő felkészüléssel egyszerűen át kell esni. Ez a felvezetés az igazi erőpróbára, a második felére. Taktikám végtelenül egyszerű volt: első maraton, tehát olyan tempoban futok amilyen jól esik. Igyekeztem kellemes tempóban haladni, a félmaratoni tempónál lassabban, közben eszegetve. Két órán belül sikerült is letudni a pettinget.
30 km-t már futottam (egyszer, két héttel korábban), de a harmadik tíz kilométer nem fizikailag, hanem lelkileg volt megterhelő. Ismerősök mondták, hogy a budai alsó rakpart és a Budafoki út el tudja venni az ember kedvét, de azt nem hittem hogy ennyire. Meleg volt, végeláthatatlan emberfolyam mindkét irányban, és még mindig “elfele” mentünk. Nagy nehezen elértük a fordítót. Ittam ami belém fért és éreztem a lassulást. Néhány száz méter után a négy órás iramfutó elment mellettem és éreztem hogy nem tudom vele tartani a tempót. Itt szembesültem a ténnyel, hogy jön a küzdelmes rész. Az út visszafele sem volt izgalmas. Alig vártam a frissítőt. Nagy nehezen elém is jött, megintcsak ivás, ivás. Ekkor jött a nem várt meglepetés: a jobb térdem feladta. Nem ecsetelem hogy hol és miként fájt ha léptem, ha álltam ha néztem, egészen egyszerűen ott belül valami megelégelte. Számba vettem a lehetőségeket: fel nem adom, mert még borzasztó messze van a cél ahol várnak. Futni nem tudok, mert iszonyatosan fáj. Akkor tehát marad a gyaloglás, hogy haladjunk és majd meglátjuk mi lesz.
Felkészülésem során három csoportba gyűjtöttem a lényeget: szív és tüdő, izmok és izületek, szellemi állóképesség (önkényes felsorolás és csoportosítás, de nekem megtette). Az első két felkészülés tehát nem volt megfelelő. Egyetlen esélyem az volt, hogy fejben végig bírom. Sétáltam, futottam, sétáltam. Körülbelül egy óráig tartott ez az állapot, amikor próbáltam megtalálni a kényes egyensúlyt a “célba akarok érni” és a szeretném még másra is használni a lábamat érvei között.
Azt mondják a maratonon a 31-37 km közötti rész a legnehezebb. Én addigra már túljutottam a holtponton, de az tény hogy itt láttam üveges tekintettel maga elé meredő huszas-harmincas éveiben járó hölgyeket urakat, akik cipőjüket levéve feladták a versenyt.

Néhány perc után rádöbbentem, hogy már annyira nem enyém a lábam, hogy két lehetőség van: vagy megállok és stoppolok a célig (csalódást okozva ezzel nem keveseknek, leginkább magamnak), vagy fogcsikorgatva elkezdek futni és célba érek, majd reménykedem benne hogy nem esik szét a futóművem apró darabjaira. Utóbbit választottam és bár valószínűleg vicces látvány voltam, ahogy valóban sokszor vicsorítva de megállás nélkül futottam az utolsó öt kilométeren. Az utolsó nagyobb lökést az adta, amikor utolért a 4:30-as iramfutó. Na ekkor aztán minden tartalékot megmozgatva nagyot hajrázva másfél perccel a négy és fél órán belül beértem.

Arra hogy az utolsó métereken milyen gyorsan futottam ékes bizonyíték, hogy családom egyetlen tagja sem tudott célfotót készíteni... Így aztán marad az emlékezés. A befutó után jól esik üldögélni, no és a diadal felett kiélvezni minden pillanatot. Utána egy hétig megy a fogadkozás, hogy soha többet, és átkozod a pillanatot, amikor elfogadtad a harmadik emeleti irodát, de titkon azért már bújod a jövő évi naptárat...
 
Nagyot fog csalódni, aki amerikai filmekben látott katarzist, megvilágosodást, megtisztulást vár. Van minden, csak éppen a fanfárok nem szólnak a háttérben és nem tapsol 100 000 néző, csak ott belül motoszkálnak a dolgok.
Szerintem a mezőny elejének néhány százaléka foglalkozik a helyezésével. A nagy többségnek két ellenfele van, az óra és saját maga. Az igazán kezdőknek pedig csak utóbbi.
Valahol olvastam, hogy a cél maga az út. Az igazi tanulás az a három éves folyamat volt, amíg testileg lelkileg felkészül az ember, megismerve magát. Itt persze nem csak a futásteljesítményről van szó, hanem az evésről, ivásról, alvásról, családról és még sok minden másról. Egyetlen dolog azonban csak ott és akkor történhetett meg velem. Ezt a képet biztos hogy sokáig magammal viszem: a 37. kilométer környékén a gyaloglást magamra erőltetve a látottakon elmélkedtem, egyszer csak egy hatvanas éveit taposó bácsi, szinte tyúklépésben, de kristálytiszta tekintettel egy pillanatra sem szem elől tévesztve a célt, elhaladt mellettem. Akkor értettem meg, hogy miért mondják: a dolgok fejben dőlnek el.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.