Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Porec, öbölátúszás – 2009.09.05.

2013.02.03

Lejegyezte: Zoli, Budapest, 2010.04.21. 

 

Egy régi „tartozásomat” teljesítem ezzel a beszámolóval. Tartozást rendezek, egyfelől azok felé, akik vették a fáradtságot és monitorra vetették a korábbi beszámolókat, mert őket azzal próbáltam buzdítani, hogy minél többen írjuk a beszámolókat, annál színesebb lesz a végeredmény. Másfelől pedig a honlap összes látogatója felé, hisz az oldal nem titkolt célja, hogy a beszámolókon keresztül adjon kedvet a mozgáshoz, illetve a már megtapasztalt eseményeket ebben a formában megosztva a nagyérdeművel, lehet más kárán okulni, illetve a kellemes élményeket keresni. Ennyi bevezető után pikk-pakk rá is térek a lényegre.

Valamikor a 2000-es évek legeslegelején hallottam először a poreci úszásról, amikor Bátyám mesélte, hogy van Horvátországban egy öbölátúszás, amire egyszer el kéne mennünk… Akkor ennyiben is maradtunk. Ezt követően minden évben felmerült, hogy menjünk és ússzunk egy jó nagyot a sósvízben, de évről-évre szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy a verseny szeptember eleji időpontja egybeesik vagy a Budapesten megrendezésre kerülő félmaratonnal – és akkoriban ez még szempont volt – vagy ha nem mentünk futni, akkor valamelyik közeli ismerős, rokon vagy jóbarát épp ezen a napon lépett frigyre szíve választottjával. Így teltek s múltak a szeptemberi első hétvégék 7-8 éven keresztül. Majd megérkeztünk a 2009-es évhez, amikor minden ismerős, aki velünk akarta ünnepelni a nászt, már nyáron letudta a „bulit”, illetve a futástól kellően eltávolodtam ahhoz, hogy a félmaraton időpontja se befolyásolja a döntést. Elhatároztuk, hogy nekigyűrkőzünk és átússzuk. Ekkor az elhatározás-felkészültség-információ hármasból az első volt meg, a második megszerzésében bíztunk, a harmadikkal pedig gondoltuk az internet korában nem lehet probléma. A felkészülésre nem fecsérelnék sok szót, potom 2-3 hónap és fejenként egy darab 10 alkalmas bérlet volt segítségünkre, melynek eredményeképpen kis csapatunk hölgy tagja a 3000m-es, a férfi tagja pedig az 5000m-es távot célozta meg. Előképzettségként, illetve a felkészülésbe beépítve, fel tudunk még mutatni egy-egy Füred-Tihany öbölátúszást az adott évben.

Miközben gyűjtöttük a kilométereket a medencében (na, nem épp akkor), nekiestünk az internetes forrásoknak, hogy minél felkészültebben vághassunk neki Dalmácia meghódításának. Természetesen a verseny hivatalos honlapjával kezdtem a felderítést. Ezt valamikor a nyár folyamán frissítették, addig csak sejteni lehetett a korábbi versenyek dátuma alapján, hogy mikor lesz a próbatétel. A versenyinformációk (mármint az előző évről ott maradtak) nem voltak túlrészletezve, de így legalább nem kellett sok változásra felkészülnünk, tehát a korábbi kiírás alapján lehetett memorizálni a tempós kanyarokat, a döntött íveket a „pályán”. Ezt követően terveztem beleásni magam fórumok tömkelegébe, hogy minden bestpractice-t magamra aggassak, de sajnos itt már csalódnom kellett, mert elszórtan ugyan találtam infókat, de egy részletes beszámolóra, ami alapján fel tudtam volna építeni a várakozásaimat, na, ilyenre sajnos nem bukkantam. (Itt értünk vissza a bevezetőben említett második tartozáshoz: felismertük a „piaci rést”, versenybeszámoló kell a szabadidősportoló népnek). Tetszik, nem tetszik, amit eddig olvastál, azért, hogy más ne járjon úgy, mint mi, folytatom.

Szóval elhatározás pipa, felkészülés pipácska, infók ami elérhető összeszedve. Szabadságot kivettük, horvátországi nyaralásra irigykedő pillantásokat, félmondatokat bepakolva indultunk el az autópályán hajnalban. Úgy 600 kilométerrel és néhány szendviccsel később, délutánra már ott is voltunk a campingben. A campingnek annyiban van jelentősége, hogy matracon aludva is fel lehet készülni az úszásra, ez bizonyított. Illetve fontos, hogy az adott camping nincs közel az úszás helyszínéhez és mi laikusként nem mertünk elindulni autóval, mert gondoltuk akkora tömeg lesz, hogy nem találunk parkolót. Ezért viszont néhány kilométert gyalogolnunk kellett a szállás és az úszás között, ami nem odafelé volt igazán küzdelmes… Szóval lehet bátran autóval nekiindulni a városnak, mert parkolóhely rengeteg van. Mivel előző nap 600 km-t autóztunk és mert egy baromi hangos szálloda szolgáltatta a fülbemászó és a zömében nem fülbemászó, de annál hangosabb zenét hajnal kettőig a campinggel szemben, ezért másnap nem akartunk nyitásra menni a rajthoz, így csak dél körül indultunk el. Még a campingben érdeklődtünk, hogy tekintettel a hullámokra, meg a várható esőre, tudnak-e felvilágosítást adni a verseny megrendezésének esélyeiről. Azt sem tudták miről beszélünk, végül mikor egyiküknek leesett, hogy többek között miről híres a városuk, kinézett az égre és megállapította, hogy nem esik, így bizonyára igen. Több kérdésünk már inkább nem volt. Ekkor kellett volna kiadósat tízóraizni, de ezt elmulasztottuk, továbbra is a reggelire elfogyasztott két szendvics fejenként, ami biztosította az energiát, ennek később lesz jelentősége. Szóval beballagtunk a városba, a helyi IBUSZ irodában készségesen adtak térképet, berajzolták hol lesz az úszás, így már könnyebb volt útbaigazodnunk. A rajt helyszínének közelében már látszott, hogy sok résztvevő lesz ismét és jelentős részük kishazánkból érkezett. Nem abból következtettünk, hogy mindenki alufóliába csomagolt rántott húst evett és hűtőtáskában cipelte a sört a közértből, hanem a magyar rendszámok árulkodtak.

A nevezés pörgősen zajlott, a csomagokat bezsákolhattuk, tehát biztonságosnak tűnt (ez később igazolást is nyert). Az utolsó simítások jegyében zajlott a naptejezés, mikor is a következő mondat hagyta el a számat: „elég csak a vállamat bekenni, úgyis csak az lesz kint a vízből” a képen látható, hogy mekkorát is tévedtem, tehát jótanács1: gatyáig bekenni vastagon, mert a sósvízben kevésbé merül el (pláne a zsíros) test. Szóval kencefice megvolt, nevezés megvolt, átöltözés megvolt, ruhatárba leadtuk a cókmókunkat. Jótanács2: mielőtt elmész utolsó könnyítésre, ne add még le a papucsot csak utána, mert a retyó padlózata, mint általában a strandokon, itt sincs felmosva negyedóránként. Ezt az akadályt is leküzdöttük szigetről szigetre szökkenve. Mehettünk a rajthoz. Itt már jóval kevesebben voltak, mint a célnál, köszönhetően a délutáni időpontnak. Miután feltetoválták filctollal a rajtszámunkat a vállunkra, mondták, hogy mehetünk úszni, kérdeztük merre, mondták, hogy arra (a strand felé mutattak). Mi elindultunk, aztán be a vízbe, oltári lelkesedéssel, mégiscsak a tengerbe gázoltunk bele. Egyenesen, de merre egyenesen, mivelhogy semmi tájékozódási pont nem látszott sem közel, sem távol. Ekkor megpróbáltuk felidézni a verseny térképét (tudod, kanyarok, ívek), de nem sokat segített, ez a tenger közepére rajzolt konkáv ötszög. Elindultunk befelé mégiscsak arra van a tenger, mikor egy gyerekcsoport tűnt fel a hátunk mögött, megcéloztuk őket és a kísérő tesitanár útbaigazított minket és megmutatta, hogy a sárga bóják mentén ússzunk, innentől könnyű volt… az első párszáz méter legalábbis, ekkor még rácsodálkoztunk a kikötőre, tényleg nagyon szép, mellettünk úsztak a gyerekvitorlások, amik szintén feldobták a látképet. Aztán valahogy elfogyott az orrunk elől a kikötő és már csak a tenger volt, ami kezdetben szintén szép volt, de aztán ahogy egy kicsit kintebb értünk az öbölből már nem tetszett annyira, mert jelentős hullámzásban volt részünk – nem fodrozódtak a hullámok, csak folyamatosan lift fel, aztán lift le. 1500 méternél felmásztunk egy hajóra inni, de tudtuk, hogy innen még sok lesz hátra. Mentünk is tovább, már egy kicsit fáradtabban és egyre többször jutott eszembe, hogy az ebéd a nagy készülődésben kimaradt (az előző napról maradt és a séta közben elfogyasztott déli szendvicset nem sorolom ide). Mondanom sem kell, hogy ezek tudtában mi a jótanács3… De sebaj, gondoltam, ha már itt vagyunk, ússzunk, Eszter (hát csak lelepleztem az eddigi többesszám „okát”) úgy döntött neki elsőre elég az ezüstérem és 3000 m-nél felszállt a hajóra, ami kivitte a célba. Én mentem tovább, közben sokat puffogtam magamban, hogy biztos elmérték a távot és már jóval előrébb vagyok mint a tábla jelzi, de később be kellett lássam, hogy csak simán fáradtam, mint általában aki elhibázta a formaidőzítését (alvás, séta, nemevés). A célegyenes előtti szakaszra fordulva odaintettem egy motorcsónakos segítőt, hogy kudjugivmiszámsugör, de mondta, hogy sajnos nincs, úgyhogy kértem tőle egy félliteres vizet, jobb híján. Ekkor már eléggé szenvedtem az energia hiányában. Itt köszönt vissza a futós időszakban olvasott, maraton közbeni eléhezés, amikor kiürülnek a raktárak – ne feledd az edzés, azért kell, hogy a raktárakat megépítsd, de azokat fel is kell tölteni! A vizet a fürdőnadrágomban vittem magammal (ne fecskébe menj, szörfnadrágnak lehet hogy nagyobb az ellenállása, de elfér benne a PET palack) és gyakran megállva kis kortyokat elfogyasztva hitegettem a szervezetem azzal, hogy beviszek valamit a lenyelt tengervíz mellett is. A sósvízzel egyébként nem volt gond, végig mellúszásban tempóztam és egy idő után már ráállt az arcom, hogy a lecsorgó vizet hogyan tudom azonnal kipréselni a számból levegővétel közben. A nyálkahártya és a kimart ajkak néhány nap alatt rendbe jönnek. Szóval vízzel csillapítottam a éhségemet és így fordultam a célegyenesre, ahol gyakorlatilag megijedtem a tengerfenéktől, mert olyan tiszta volt a víz és az úszószemüvegem (jótanács4: elengedhetetlen) közel hozta a talajt, ahol a sziklák között rengeteg hal úszkált és nem tudtam igazából milyen távolságra voltak tőlem (nem, nem a halaktól ijedtem meg hanem attól féltem, hogy belerúgok a kövekbe). A célszalagot már párszázan (ezren) átszakították előttem, de sikerült négykézláb partra vergődnöm. Nagy ünnepléssel köszöntött Eszter és közösen mentünk a kajajegyünkkel az étkeztető részleghez, hogy átvegyük a minden prospektusban szereplő ebédet (5 óra felé értem célba). Ott közölték velünk, hogy sajnálják, de elfogyott, ekkor kezdődött egy laza fél órás séta és reklamációs hadjárat a szervezők között, minek a végén Eszter a következő jollyjoker mondatot rakta össze: „vagy idehívják a főszervezőt, vagy bemegyünk a VIP részlegbe a kajánkért”. Ez ült és mehettünk a főszervezőhöz, neki is elmondtuk (kb. ötödször), hogy milyen sérelem ért minket, amikor elkísért minket a még főbb szervezőhöz, aki miután végighallgatta a panaszunkat elkísért a büfékhez és mondta a szakácsnak, hogy a pizzánk már rendezve van. Szóval kellett ugyan sétálni, reklamálni, puffogni, és valszeg kevesen voltak kitartóak (egyedül én sem lettem volna az, mert a célba érést követően örültem, hogy élek, de Eszter esze és szíve a helyén a volt), így végül a nevezési díjjal egyenértékű vacsorában volt részünk. Tanulság ne a verseny zárására időzítsd a célbaérést!

Ezt követően átöltöztünk és mielőtt még visszamentünk volna a campingbe leültünk a tengerpartra kikészített sörszettekre, egyik kezünkben a nagyon-nagyon jólmegérdemelt ezüst illetve aranydelfint ábrázoló érmeinkkel, a másik kezünkben jégkrémmel illetve korsó sörrel még meghallgattuk egy (vélhetően) helyi rock együttes koncertjét a lemenni készülő nap fényében. Na, ezt a képet idézd magad elé, mert ez írja le leginkább miért is volt érdemes belevágni túrába és átélni a fenti kalandokat. Szerintem MEGÉRTE.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.